A piszkos, koszos cella ajtaja nyiszorogva kinyílt, majd a dagi, mogorva rendőrfickó a csokitól összekent ingét törölgette. Csak néztem azt az undorító hájtömeget, mire felnézett, és megszólalt: - Na tünés, hófehérke! - a mondat hallatán felpattantam az ágynak nem nevezhető ülőhelyről, fogtam a farmer dzsekimet és mintha puskából lőttek volna ki, elkezdtem futni, de valamit nem hagyhattam ki: - Anyád a Hófehérke, hájpacni! – fordultam vissza, és olyan erőteljesen kiabáltam, hogy beleremegett a fal. Ahogy az ajtót nyitottam a szabadba, a pult mögött álló öregember megállított. - Ácsi-ácsi! Hova sietsz annyira? – kérdezte lassan, mély hangon. Megrezzentem. Mit akar ez még? letelt a 24 óra, kiengedtek, mi a frászt akarnak még tőlem? - Hát…ööö… Kiengedtek… - válaszoltam félénken. Az öreg hapsi rátámaszkodott a pultra, szemüvegét lejjebb tolta. Mélyen a szemembe nézett, mintha gondolatolvasással próbálkozott volna… Éppen meg akart szólaltni, amikor előkerült a dagi pasi, aki mostmár a kávéfoltot törölgette az ingéről, amit én borítottam rá a nagy sietségben… - Azt a büdös eget, hogy ezek mint ilyen dilisek, ó, hogy pusztulna meg… - mormogta az orra alá a kövér fickó. Először az öregemberre nézett, majd rám. Eldobta a rongyot és rám mutatott. - Itt ez a kis boszorkány! Legszívesebben újra visszahurcolnám a cellájába! – kicsit ledöbbentem, majd az öreg ide adta a cuccomat. – Tűnj innen, amíg meg nem gondolom magam te ördögfióka!
Ijedtemben hátrébb ugrottam, és ahogy csak a lábam bírta, rohantam. Engem ugyan nem visznek vissza arra az átkozott helyre! Első utam egy telefonfülkéhez vezetett. Felhívtam a legjobb barátnőmet, Claire-t, hogy jöjjön el értem. Csak álltam, és vártam. Tegnap kb ilyenkor, amikor megtudtam, hogy a pasim már egy jóideje csal engem, beültem apa kocsijába, és száguldoztam az országúton. Abban reménykedtem, hogy egyszer majdcsak találkozok egy lélekkel, vagy legalább egy másik autóssal, akibe beleütközhetek, és meghalhatok. De sajna ebből csak annyi lett, hogy elkaptak gyorshajtásért… Ez a 24 óra éleg volt arra, hogy elgondolkozhassak az életemről. Ha jobban belegondolok én csak egy nagy csődtömeg vagyok.
És hogy semmi nem megy olyan jól, mint ahogy az látszik. Azért kedves apám van, nem? Nem volt képes bevonszolni a nagy seggét, hogy kivigyen a börtönből, biztos a kurvájával hempergett. Nem is tud rólam. Nem is tudja, hogy elvittem a kocsiját, és hogy még most is ott van valahol a börtönben, amit csak ő vihet el.
De végülis aztán rájöttem, hogy nem dől össze a világ, csak azért mert álmaim hercege, akit nemrég sikerült elhódítanom, és dúlt a love, most megcsalt, vagyis nem most, hanem régen… És gyakorlatilag az állítólagos pasim nélkül egy senki vagyok… egy nagy senki! Egy nagy dudálás zökkentett ki a gondolatmenetből. - Pattanj Hayley, shoppingolunk! – Nah igen, megérkezett a drága barátnőm, Claire. Ja, amúgy meg Hayley vagyok… Sokan összetévesztik, vagy rosszul ejtik ki a nevem… Hát te csak ejtsd „héli”-nek!
Tudom, hogy sokaknak gondot okoz a nevem kiejtése, de hát istenem, nem lehet mindenkinek olyan snassz neve… és ha belegondolok, eddig mindenki, aki először találkozott velem, rosszul ejtette ki a nevem. Legtöbbször „hájli”, „hájlej” és hasonlóknak neveztek el… -.-” Szóval ’HÉLI’! - Jesszusom, te büdi vagy…? – fogadott e kedves szavakkal a drága… xD - Nekem mondod? – azzal elhajtottunk, és beszámoltam neki. Mert ugyebár még ő sem tudta az én problémámat.
Claire el akart vinni vásárolni, de hát amikor megszagolt, meg gondolta magát és inkább először hazavitt… - Apád tudja? – kérdezte együttérzően a házunk előtt. Mielőtt válaszolhattam volna, láttam hogy már megint, vagy még mindig itt áll az a tűzpiros Toyota. - Mármint mit? Hogy az éjszakát egy szutykos cellában töltöttem, vagy azt, hogy a kocsija nincs itthon? – Claire furcsán nézett. Tudja, hogy az apám és én nem vagyunk jó viszonyban. Amióta anyám meghalt, vagy elhagyott, vagy én nem tudom hogy mi van vele nincs velünk, azóta az én drága apukámat és engem összezártak valami viskóba, amit hát nem nagyon nevezhetnék háznak… Jó, azóta már apám kicsit fellendült, és vettünk egy szebb házat, ami nem is kicsi, de nem is egy villa. És persze nincs olyan nap, amikor az a tűzpiros Toyota ne állna előttünk. – Nah, jólvan, köszi a fuvart. Szerintem ma még hallasz rólam.
Elköszöntem három puszival, és kipattantam a kocsiból. Ahogy lépkedtem befelé, éreztem, hogy Claire minden lépésemet figyeli. Tudom, hogy irigykedik rám. Persze nem rossz értelemben. Meg hát nem a családi ügyeimet, csak a magabiztosságomat, azt hiszem. Ő egy kicsit bizonytalan, bátortalan, de ha lenne egy kis önbizalma, tutira bevágódna mindenkinél. Ahogy beértem az ajtón, megcsapott az a büdös cigiszag, ami már jópár hete uralkodik a házunkon. Persze már hozzászokott az orrom, csak már egy ideje nem voltam itthon… Nagy a csend. Benéztem a konyhájába, és mit látok? Csak a szokásos képet. Regina, az apám csaja egy szál kis ingben, cigivel a szájában citromot facsar. Mily’ meglepő… Sok citromot eszik… Mármint nem magába, hanem ilyen citrom-lime-menta koktélt. Nekem túl savanyú, de hát ő tudja. Ő minden nap több liter ilyet iszik. Amint észrevette, hogy az ajtóban állok, gyors elnyomta a cigit. Tudja, hogy ki nem állhatom a szagát. - Ó, szia Hayley! – köszönt jó hangosan, gondolom hogy meghallja apa is, és ne pucéran jöjjön ki a szobából… Ha én nem lennék egész nap meztelenül lennének, az tuti... Regi is csak miattam szokott felhúzni egy vékonyka inget. Nem szoktam köszönni senkinek, tudom bunkó vagyok, de ez van. Utálom az apámat is, és a csaját is. Habár ő néha jófej. De csak néha. – Mi újság van veled? Rég láttalak! – jaj, biztos… Aztán kijött apa is a szobából, félmeztelenül. - Hayley, hol voltál? – mintha annyira érdekelnélek… - egész éjszaka nem tudtam aludni, már majdnem hívtam a rendőröket! - Jaj, apa, nem kell ez az ócska „jajj de aggódtam érted kislányom”-szöveg! Legalább ha nem tettetnéd ennyire hogy mennyire jó volt kettesben lenni Regivel! - Miről beszélsz? És egyáltalán hol a kocsim? Azt hittem azzal mentél el! - Hát…ööö… szóval… elkaptak gyorshajtásér… És bent aludtam a rendőrségen… - kezdtem bele a magyarázkodásba - És a kocsi? – nah, ő is kezdte már… - A kocsi?? Hihetetlen, hogy mennyire nem érdekel a saját lányod!
Már emelte a kezét, és tudtam, hogy ilyenkor mi következik. Meg akar ütni. De nem érdekelt. Üssön, ha akar. Már úgyis csak 1 évet kell lehúznom itt, aztán elköltözök innen minél messzebbre! Már becsuktam a szemem, felkészültem a hatalmas csapásra, amikor…
AJÁNLOM AZ OLDALT
